Amikor megláttuk a turistabuszt a parkolóban, kicsit megtorpantunk. Régen volt, de igaz volt, hogy a fritzeket bizony keményen lehúzták. Az ajtóban pálinkát kínált a pántlikás lányka, utána meleg kenyéren zsír és hagyma, csak múljon a pálinka marása. Mire kihozták a tálakban a gulyást, már mindenki elrontotta a gyomrát. Már csak bort ivott volna a fritz, de abból csak egy pohárnyi volt inkluzív, a többi extra.
Odabenn megnyugodtunk. Már nem az osztrák prolik járnak busszal. Orosz turisták. Igényesek. Hozzájuk nőttel fel a magyar társaságok. Látszólag semmi sem érdekli a vezéreket, ám hamar kiderül, ügyelnek a részletekre.
Az előtérben trikóban fagyoskodik a recepciós lány. Munkaköri leírás lehet. Jön a tizenegy fős társaság vezére. Harsányan mondja a nevét, ismernünk illene. De a spagettipántos lány hiába böngészi a listát. Aztán jön azzal az ötlettel, hogy a társaság létszáma alapján azonosítsa be. A vezér cicceg, rángatja a vállát, a titkárnő rendelte, honnan tudná ő maga. Jön a lány újabb gondolattal, talán más néven, erre a vezér felháborodik, ugyan már, honnan tudná, mit hablatyolt a titkárnője. A társaság nyomul. Rányom minket a szódásüveg díszre. Egyet feldöntünk. Megszeppenünk. Közben oroszok is jönnek. Végül beérkezik az alvezér, bemondja a nevét, hurrá, 11 fő, mehetnek.
Végre mi is sorra kerülünk. Ketten. Meghitt, kettes asztalhoz vezetnek minket. Hűha. Ez a hely úgy nyelte el a busznyi embert, a kétvezéres tizenegy fő társaságot, mint a Vörös tér. Békességben ülünk, figyelmes a kiszolgálás, kiváló ételek.
Hát igen. Nagy tanulság. Ez az igazi profizmus: ennyi ember, ennyi nép, ennyi kultúra, mégis mindenki jól érzi magát.
És még parkolni is lehet.
Baktay Miklós
- 2015. március 24., kedd 16:22