Menjünk sorban: a nulladik szabálya az éttermi vendégfogadásnak, hogy a felszolgáló megvárja, amíg a vendég elhelyezkedik. Itt ennek az ellenkezőjére fordítanak nagy hangsúlyt, mintha sportot űznének abból a felszolgálók, hogy gyakorlatilag megelőzzék a vendéget a még csak leendő asztalánál. Ugyanilyen „sportosan” KELL választani az étlapról, de ami még rosszabb: ez alatt a legfeljebb két perc alatt a borodat is rendeld meg hozzá. Hogy ajánljanak italt, az így természetesen fel sem merül, hiszen komplett rendelést várnak. És ó igen, a bor: nem palackból töltenek az asztalnál a poharadba, hanem kihozzák a megtöltött poharat. Komolyan. És itt nem folyóborra és „a ház borára” kell gondolnunk, hanem lepalackozott tételekre (legalábbis az itallap szerint), deciliterenként 1300 forintról indulunk. Történetesen 3000 forintba került az a pohár borom, amelyet nem tisztelnek meg annyival, hogy az asztalnál töltik ki (nemkülönben az ezt megrendelő vendéget, természetesen).
Nézzük az ételeket. Füstös spanyol húsgombócleves – elmegy, átlagos. Füstölt vörös tonhal, fürjtojás, zöldalmás saláta, wasabi dresszing – a tonhal korrekt, de ami az étterem hozzájárulása volna, a saláta, meghökkentően kezdetleges (pláne azzal kalkulálva, hogy 2016-ot írunk, nem pedig 1976-ot): kizárólag jégsaláta, néhány szinte láthatatlanul vékony, tökéletesen íztelen almacsíkkal, az egész tocsog a vinaigrette-ben, amely az étel hangzatos nevétől eltérően nyomokban sem tartalmaz wasabit, sőt savas elem sem érződik benne, tartok tőle, hogy kizárólag olajjal locsolták meg (azaz mégsem vinaigrette), de azzal jó alaposan. A füstölt (fél) fürjtojás szintén készen beszerzett alapanyag, önmagában finom, de semmi köze a tányér egyéb elemeihez. Egyébként pedig ne is mondjuk tányérnak: oda van csapva a három összetevő, nem is próbálták meg összehangolni. Viszont néhány kruton vagy egy szelet pirítós nagyon hiányzik mellőle, pláne a saláta túlzott olajossága miatt. Az egyik főétel a lassan sült tarja, céklás blini, brokkoli, rokfortmártás – a tarja száraz, a blini (pontosabban egy elfuserált palacsinta gyanús vörös foltokkal) szintén száraz és ronda is, a cékla látható, de az íze felismerhetetlen, a kék sajtos mártás pedig, amelynek eleve semmi köze ízben a többi elemhez, a tányér másik oldalára csorgatva. A külön nevesített brokkoli pedig nem más, mint egy főtt brokkolirózsa csupasz önmagában a hús tetejére dobva. Újra csak azt kérdezem: mi közük van ezeknek az elemeknek egymáshoz? A kísérlet szintjén sem próbálták meg összehangolni, elszigetelten, önmagukban állnak az egyes összetevők, ez így nem nevezhető éttermi tányérnak. A másik főételünk konfitált marhanyak, „kelkáposzta főzelék”, bacon homok. Miért kellene a főzelék nevét idézőjelbe tenni? Mert ez egy kelkáposzta-főzelék (egyébként így írjuk, a baconhomok szóalkotást pedig egybe). A főzelék nem rossz, elég kifejező ízű, kellemesek benne a harapható darabok és a külön csak leforrázott zöld levelek, de a pirított fél krumplik bizony szenessé égtek a vágott felükön, a domború oldalukon pedig kissé nyersek maradtak, teljes egészében kiszáradtak és abszolút íztelenek. A konfitált hús korrekt, de ezt azért elég nehéz elrontani (egy kicsit jobban viszont le lehetett volna tisztogatni). Az egyetlen kellemes ízű fogása a vacsorának a Rákóczi túrós mousse, bár szükségtelenül (túró!), feleslegesen, korszerűtlenül túlédesített, a morzsa pedig inkább porszerű, emiatt kicsit fullasztó. A másik desszert, a répatorta, egy buta, vastag, tömény tésztahalom, távol áll az éttermi desszert fogalmától.
Összességében: az nagyon kevés, hogy néhány divatos alapanyagot és hangzatos módszert összehordunk az étlapon – az elemek között (íz)harmóniát kell teremteni, és persze el is kellene tudni készíteni a vállalásokat (a blini például egészen más, mint ami itt megjelent), amellett persze, hogy ismerni kellene az alapanyagokat és szakszerűen bánni velük. Attól még nem lesz valami éttermi tányér, hogy három-négy-öt elemet az összefüggések megteremtése nélkül egymásra halmozunk. Azt meg el kellene felejteni, hogy az összetevők mindegyikét beemeljük az étel nevébe, pláne, ha az nem épül be szervesen a fogás egészébe (például az említett brokkoli, zöldalma).
Soha nem mentünk volna el magunktól erre a helyre, azért voltunk rá kíváncsiak, mert az étteremhét közönsége ennyire favorizálja. Körülbelül erre számítottam a favorizálás és a divatos elemek mechanikus felsorolásától harsogó menü alapján, de azért egy kicsit még a várakozásoknál is rosszabb volt: technikailag is rosszul kivitelezett fogások, totálisan szakszerűtlen felszolgálás. Ja, a teljes vacsora üdvözlőfalattal, három fogással, borokkal a belépéstől a kilépésig kevesebb mint egy óra alatt zajlott le (!), pedig nem siettünk (volna) ennyire, de hát valószínűleg csak így volt gazdaságos az étterem számára.
BKr.
- 2016. november 15., kedd 23:12