Mármint nem a tányér maga röpköd, hanem a vendéget röpíti el – esetünkben forró, nyári erdőbe. Már a két üdvözlőfalat is rímel egymásra (nem sikerült kiderítenünk, hogy milyen trükkel: tökmag? paradicsom?); a tealeves meg a kovászos zsömlécske után pedig feladtuk, hogy bármilyen fogalmakba szuszakoljuk a konyhát, vagy a varázslepel mögé sandítsunk.
Felkapaszkodtunk a tányérokra; az első állomás: füstölt répa, torma, bodza. A bodzapöttyös tányért az angyali türelmű séffel együtt töltöttük meg: ő habzsákolt, mi meg sodortunk. (Az angyali türelem meg ahhoz kellett, hogy végigvárja, amíg mellettünk az instavendég sodrás helyett végigfotózza a folyamatot). Ez az együtt működés(sic!) soha nem tapasztalt közelséget ad (akár a Tarnóczy-féle színházban: elhalványul a határ alkotó és befogadó között.) A kép: eső oltotta tábortűz, füstölgő rönkök, hamu.
Borjúnyelv, datolyaparadicsom, kígyóhagyma – itt már nem kellett közreműködnünk, csak közreízlelnünk. A tányérnak mángold ad szilárd nyelvi keretet. És képzettársít: séta a harsogó-zöld erdőben, a lombok között átcsillan a nap.
Mangalica, kukorica, vad oregano – kukoricák, állapítottuk meg az edénykébe turkintva. Az előbb leesett eső összegyűlt egy vaddisznó túrta mélyedésben, mellette áttelelt avar-tuile.
Joghurt, barack, kamilla – a napfényes, harmatos-illatos tisztás, friss forrásvízzel. Az eső lehűtötte a levegőt. Az elragadtatásunk – a kulináris erdei sétával ellentétben – nem ért véget.
Ja, és a petit-four: bokrokról szedett bogyók. De ez már csak ráadás, mint a tapintatos, őszinte érdeklődésű szervíz.
Pipás Olivér
- Wednesday 22/07/2026