A legendás múlt miatt kíváncsiak voltunk mind a konyhára, mind a környezetre.
Felemás érzésekkel távoztunk. A környezet, a régből maradt interiőr hibátlan. A hatalmas üvegablakok mögött elsuhanó autók, sétálgató járókelők látványa, miközben mi az asztaloknál üldögélünk, a kristálycsillárok, klasszikus, süppedő párnázású, míves székek, egymástól kellő távolságra elhelyezett méretes asztalok, a fémdíszítés a csillárok és szellőzők körül, a homokfúvott üvegezésű ruhatár, az étteremtől egy szinttel kiemelt belső kávézós terasz és megannyi további részlet kívánja az eleganciát a vendégektől is. Ebben a környezetben díszlet nélkül lehetne forgatni az eredeti meseautó számos jelenetét.
A pincérek viselkedése, diszkréciója, vendégkezelése, kellő távolságból figyelő, egyáltalán nem zavaró "ugrásra készsége" tanítani való, bárcsak minden étterem átvenné! Ehhez azért kellene az is, hogy az Astoria étterméhez hasonló méretek legyenek máshol is... Itt érződik, hogy nem az asztalszám maximalizálás volt a szempont, hanem az elegancia - az Astoria ebben és a múlt felidézésében jobb bármely más általunk eddig látogatott fővárosi étteremnél (volt néhány...).
A párom elmondása alapján volt némi zene (nekem nem rémlik) - egyfelől pozitív, mert diszkrét volt, másfelől a korábbi értékelésekben olvasható élőzene azért legalább plusz fél csillagot jelenthetett volna.
Az előzetesen a honlapon olvasható étlapon szereplő meglepetés üdvölő falatok valóban meglepetést okoztak - nem találkoztunk velük.
A "paradicsomos burgonya krémleves, marinált zellerrel, pirított dióval" semleges ízű volt, olyan "akár az is lehet, aminek nevezik, se megerősíteni, se cáfolni nem tudjuk" benyomásunk volt (a paradicsom mint alapanyag biztosan benne volt, talán a zeller is, a diót pedig elhisszük, ha mondják). A "thai leves korianderes csirkegombóccal" azért került az asztalunkra, mert kíváncsiak voltunk, milyen távolkeleti ételt tálal egy klasszikus békebeli úri magyar étterem. Jobban jártunk volna, ha megmaradunk az európai vonalon... a savanykás íz ecetes felhangjait számban forgatva vágyakozva néztem a többiek fogásait.
Az "erdei gombás-kéksajtos rizottó" misztikusra sikeredett: állaga jól eltalált, kellemesen formázott, nem széteső de nem is túlfőzött volt, amelyből néhány falat igen kellemes, harmonikus ízű volt, néhány viszont (bár szintén finomra sikeredett) teljesen más ízélményt keltett, mintha más fűszerezésű fogás lett volna.
A "bazsalikomos túrókrémes profiterol, szilvamártással" és a "panna cotta levendula habbal, kekszmorzsával" ízén érződik, hogy ugyanazon étterem konyhájából származik, mint a többi fogás: nem voltak rosszak, de nem hozták azt az ízélményt, amit vártunk. Semlegesek voltak, no...
Mindannyian limonádét ittunk (ez most így alakult). Az ital a szokásos módon koncentrátumból készült, amely a pohárban kapott némi rostot (citrom, lemon, narancs szeletkék formájában). Sajnos ez szinte minden étteremben elterjedt, eléggé nem kárhoztatandó gyakorlat, de ebben a környezetben azért másra számítottam. Bajor Gizi és Karády Katalin szavaival "Node kérem, micsoda inzultus, ez tisztes úri hely!" Kabos Gyula csak bólogatna: "Skandalum, igen, az!"
A feleségem nevében is én rendeltem, az ő választásait említve először. Következetesen nekem szervírozták az általa választott fogásokat, azt követően is, hogy a leveseket a pincér szeme előtt cseréltük meg és kérdésére elmondtuk a szisztémát: először mindig a hölgy kívánsága hangzott el...
Zárszóul a párom véleménye: "In the past it was really wow! legendary, but ... " (széttárt karok, felhúzott szemöldök)
János
- 2015. március 19., csütörtök 06:18