A második itteni ebéd alkalmával merengtem el agy kicsit azon, miért is érzem magam ilyen furcsán-remekül.
Sorsfordulót éltem meg itt. Eldobtam egy régi reflexet. Egy kemény beidegződést: Fordulj ki onnan, ahol külföldit találsz. Mert rájuk gyűlnek a vendéglátás hiénái, mert itt őket húzzák le. Nyúlcipő. Menekülj.
Talán akkor alapozódott meg ez a menekülési ösztön, amikor tolmácsként tátott szájjal lestem a lángoló pallosként felszolgált saslikot az akkori Alabárdosban, amikor főnökeim flambírozott eperrel traktáltak a tavaszi BNV idején az akkori Gundelben. Nem Deutschmarkban kellett fizetni, da csak az tudta kifizetni, aki Deutschmarkot váltott.
Úgyhogy diák-tanár fizetéssel itt persona non grata voltam.
Miért éppen itt dobtam el ezt a hiedelmet? Máshol is vannak vidám külföldiek, akiknek ma már talán kevesebb a pénzük, mint amennyi ma már nekem van. Azt hiszem, a látványban is lehet a titok. Előttem az Országház, fordulok egyet, a Szabadság tér. Belépek a finom morajba, Tibor mosolyogva fogad, finomat tálalnak. Végre felszabadultan érzem magam.
És jön a nagy érzés: rajtam is múlik, jól érzem-e magam. Igen. Ha kényeskedő, hisztis, követelőző vendégként viselkedem, a pincér rezzenéstelen arccal gondolja, ettől, ennyiért elviselem. Ha van egy jó hely, ahol lazán és derűben vagyunk, ott a személyzet is felszabadultan érzi magát. Alakul az együttműködés. Mindenki javára.
Talán ezt a kultúrát hozzák magukkal a külföldiek, talán ez lehet a felzárkózás következő lépése.
Baktay Miklós
- Saturday 28/01/2017